Először is szeretném leszögezni, hogy ehhez a leíráshoz nem fogok képeket mellékelni. Aki a telepítés folyamatáról képeket szeretne megtekinteni, az keressen rá a Google-ön, vagy pedig kattintson ide! Megbízható forrásból származó képek, egy jófajta leírással egyetemben kiválóan felhasználható azok számára, akik most ismerkednek a Linux, azon belül is a Debian alapokon működő Ubuntu világával. Az általam linkelt képekre a leírásban hivatkozni fogok. Ha "jól tévedek", 24 darab képet számlál az oldalunk. Az Ubuntu 12.04-es verziója ingyenesen letölthető innen.
Nos tehát! Aki már telepített Windows-t, annak remélhetőleg nem lesz különösebb gondja a telepítő lemez elindításával. A számítógép újraindítása után a telepítőlemezünkről vagy pendrive-unkról kell boot-olnunk (amelyik nekünk szimpatikusabb). Ha ezzel megvagyunk, egy különösnek sem nevezhető kép fogad minket. Kiválaszthatjuk az indítási módot. Lehetőségünk van arra, hogy telepítés előtt kipróbáljuk a minket komoly érdeklődéssel eltöltő operációs rendszerünket, amellyel ismerkedni szeretnénk. Ezt úgy mondjuk, hogy LiveCD-ről indítjuk el az Ubuntut. A számítógép merevlemezére alapesetben nincs az égvilágon semmilyen ráhatással ez a fajta indítási mód. Használhatjuk a rendszert, betekinthetünk abba, nagyjából hogyan kell elképzelnünk egy már feltelepített rendszert. Ez a lehetőség meglehetősen hasznos, hiszen a hardverek többsége már alapból működni fog Ubuntuval, így nagy eséllyel az internetkapcsolatunkat is azonnal igénybe vehetjük a betöltés után közvetlenül. Ha megtetszett a rendszer, és megbizonyosodtunk afelől, hogy a számítógépünk alkalmas arra, hogy ezt a rendszert futtassa, indulhat a telepítés.
Első körben a nyelvet kell kiválasztanunk, ez lesz a rendszerünk (de még inkább a telepítés) alapnyelve. Megjegyzendő, hogy a telepítés végeztével (vagy éppen aközben) a rendszerünket le kell "magyarítanunk", hiszen a nyelvi fájlok, nyelvi csomagok nincsenek alapértelmezetten rajta a lemezen, azokat sok egyéb frissítéssel együtt az internetről szedi le. Ha a nyelv kiválasztásával megvagyunk, jöhet a következő lépés.
A telepítő ellenőrizni fogja, hogy "a legjobb eredmények érdekében" biztosítottunk-e bizonyos kritériumokat. Ez 3 dolgot takar: a merevlemezünk tárolókapacitását; a számítógép csatlakozik-e az elektromos hálózatra; a számítógép csatlakozik-e az internetre. Ezek közül az első a legfontosabb, annak mindenképp teljesülnie kell! A számítógépet notebook esetén érdemes a biztonság kedvéért rákötnünk az elektromos hálózatra, nehogy lemerüljön telepítés közben. Ha a számítógépünk csatlakozik az internetre, akkor telepítés közben frissítéseket tudunk letölteni (pontosabban a telepítő automatikusan letölti a frissítéseket, többek között a nyelvi csomagokat is). Ezt ajánlott bepipálnunk! És ajánlott még bepipálnunk a harmadik féltől származó szoftverek telepítésének lehetőségét is, mert vannak bizonyos technológiák, bővítmények, kiegészítések, amelyeket az Ubuntu készítői nem bocsátanak azonnal rendelkezésünkre. Ha ezekkel megvagyunk, mehetünk tovább.
Ki kell választanunk a telepítés típusát. Nagyon sokan itt szokták elrontani. Legtöbb esetben itt is 3 lehetőséggel találkozhatunk. Az első lehetőségünk az, hogy a telepítő észleli, hogy egy másik operációs rendszer is van a számítógépen, így annak helyét akarja elfoglalni. Ez a fajta telepítéstípus törölni fog minden adatot a merevlemezünkről. A második lehetőség, hogy a telepítő felhasználja az egész lemezt. A harmadik lehetőség "valami más". Itt kézzel particionálhatunk. Én az utolsó lehetőséget szoktam javasolni, és jelen írásomban is erre fogok kitérni, hiszen erre érdemes. Ha van már operációs rendszer telepítve a gépünkre, például egy Windows 7, nem akadály, hiszen ez mellé is telepíthetjük az Ubuntut! Csupán annyit kell csinálnunk, hogy a Windows C: meghajtóját (és esetlegesen az NTFS-re formázott adatpartíciónak létrehozott, a Windows-ban legtöbbször D: meghajtónak becézett partíciót) békén hagyjuk, ez nagyon fontos! A szabad, fel nem használt területet (vagy törölni kívánt partíciókat) igénybe vesszük. Ha az adatpartíciót nélkülözzük, akkor kijelenthető, hogy nagyjából 20 GB hely bőven elegendő a Linuxnak, de én a biztonság kedvéért kb. 60 GB-t szoktam javasolni a rendszernek, 80-nál többet pedig felesleges a Linuxnak "adományoznunk". És erről fogok most beszélni. Itt jönnek elő az ún. "csatolási pontok", amelyek az eddigi Windows-júzereknek ismeretlen fogalmak (vagy fogalom) lehet(nek). Nem fogok valamennyi csatolási pontról beszélni, még csak a csatolási pontokról úgy általánosságban sem fogok sokat beszélni, egyelőre csak a hétköznapi felhasználó igényeinek kielégítését célzó megoldással ismertetem a Tisztelt Olvasót. A csatolási pont lényege röviden az, hogy különböző partíciókat tudunk a rendszer alá csatolni olyan módon, hogy ez használat közben nem lesz észrevehető, hiszen egy-egy partíciót külön-külön könyvtárakba való belépés után érünk el, és így az egész "egybefolyik", magyarán itt nincsenek külön-külön betűjellel ellátott meghajtók, hanem minden egybe van. Az alaprendszer csatolási pontjának mindenképpen a "/" jelzővel ellátott csatolási pontot kell majd megadnunk. Ehhez létre kell hoznunk egy partíciót, legyen ez mondjuk 60 GB, amit ext4-es naplózó fájlrendszer jellemezzen (a Windows, mint már korábban említettem, NTFS fájlrendszert használ)! Ezt jelöljük ki formázásra is, ami azt fogja jelenteni, hogy ext4-es fájlrendszerrel formázott partíciót fogunk kapni. Ezek után hozzunk létre egy ún. SWAP partíciót, itt a "Használat"-on belül válasszuk ki a CSEREHELY-et. Ezt nem kell formáznunk, nem is tudjuk, és csatolási pontot sem kell megadnunk. A SWAP partíciónk mérete legyen a memória duplája, és az sem baj, ha felfelé kerekítünk (pl. 2 GB RAM esetében 4100 MB-os SWAP partíciót kell létrehoznunk). Ez a Windows-os lapozófájlnak az "alternatívája". Erre legfőképpen akkor lesz szükségünk, amikor hibernáljuk a számítógépet. VISZONT! A dokumentumainkat, képeinket stb. valahol tárolnunk is kell, ami értelemszerűen lehet az alaprendszer partíciója is (Windows-ban a Felhasználók könyvtára tartalmazza a személyes fájljainkat). Linux alatt a gyökérkönyvtárban ("/" csatolási pont) található "home" mappa fogja tartalmazni a fájljainkat. És itt értjük meg a csatolás lényegét. Ha szeretnénk, hozzunk létre egy kifejezetten Linuxnak szánt, nagyméretű adatpartíciót. Ennek mérete annyi legyen, amennyit a felhasználó szánni kíván neki, jelen esetünkben ez legyen mondjuk 120 GB! Hozzuk létre a partíciót, szintén ext4-esre formázva, azonban a csatolási pontnak a "/home"-ot válasszuk! Ez azt fogja jelenteni, hogy a gyökérkönyvtárban majd a "home" mappába belépve valójában már ezt a most létrehozott partíciót fogjuk igénybe venni. Ugye, milyen érdekes? Sokkal egyszerűbb, mint Windows alatt meghajtók betűjeleivel bíbelődni. Minden egybe van, mégis külön partíción. Ha nem szeretnénk külön partíciót létrehozni a "home"-nak, akkor természetesen nem kötelező, viszont így a "/"-en tárolódik minden adatunk, ami újratelepítés esetén elvész. De ha rendelkezünk "home"-mal, akkor újratelepítés esetén minden beállításunk, minden fájlunk, minden adatunk megmarad, hiszen újratelepítés során szintén az új rendszerünk gyökérkönyvtárának "home" könyvtára alá csatoljuk a mindenkori "home" partíciónkat. Bonyolultnak és hosszúnak tűnhet ez első nekifutásra, pedig egyáltalán nem az! A Windows-ban ilyen lehetőség nincs. Amit itt fontos megemlítenem, az a rendszerbetöltő. A rendszerbetöltőnek MINDIG arra a WINCHESTER-RE (tehát NEM partícióra) kell kerülnie, amelyre az operációs rendszerünket telepítjük (lehet másikra is, de arra inkább most ne térjünk ki)! Ez a legbiztonságosabb módja annak, hogy a feltelepített rendszerünk sikeresen el is induljon. Ha a partíciók és a különféle csatolási pontok beállításával megvagyunk, megint mehetünk tovább.
Az elkövetkezendő pontokban nem lesz túl sok tennivalónk, hiszen szinte már minden adja magát. Meg kell adnunk a tartózkodási helyünket, a billentyűzetkiosztást, a nevünket, cégünk nevét, jelszavunkat, stb. Ha lehetséges, nyugodtan titkosítsuk a saját mappánkat, ne féljünk tőle. Ezt annál a pontnál tudjuk megtenni, ahol a jelszavunkat is megadjuk. Szintén ennél a pontnál az automata beléptetés lehetőségének választása nem ajánlott!
Telepítés közben rövid bemutatóval kedveskednek nekünk a készítők, amely lefutásának végeztével a számítógépünket újra kell indítanunk. Egy vadonatúj rendszer fog várni minket. Jó szórakozást, kellemes "linuxozást", remélem, segíthettem! A következő bejegyzésben folytatom, leírom a kezdeti tapasztalataimat, elkezdek megoldásokkal előhozakodni bizonyos problémákat érintően.
Nos tehát! Aki már telepített Windows-t, annak remélhetőleg nem lesz különösebb gondja a telepítő lemez elindításával. A számítógép újraindítása után a telepítőlemezünkről vagy pendrive-unkról kell boot-olnunk (amelyik nekünk szimpatikusabb). Ha ezzel megvagyunk, egy különösnek sem nevezhető kép fogad minket. Kiválaszthatjuk az indítási módot. Lehetőségünk van arra, hogy telepítés előtt kipróbáljuk a minket komoly érdeklődéssel eltöltő operációs rendszerünket, amellyel ismerkedni szeretnénk. Ezt úgy mondjuk, hogy LiveCD-ről indítjuk el az Ubuntut. A számítógép merevlemezére alapesetben nincs az égvilágon semmilyen ráhatással ez a fajta indítási mód. Használhatjuk a rendszert, betekinthetünk abba, nagyjából hogyan kell elképzelnünk egy már feltelepített rendszert. Ez a lehetőség meglehetősen hasznos, hiszen a hardverek többsége már alapból működni fog Ubuntuval, így nagy eséllyel az internetkapcsolatunkat is azonnal igénybe vehetjük a betöltés után közvetlenül. Ha megtetszett a rendszer, és megbizonyosodtunk afelől, hogy a számítógépünk alkalmas arra, hogy ezt a rendszert futtassa, indulhat a telepítés.
Első körben a nyelvet kell kiválasztanunk, ez lesz a rendszerünk (de még inkább a telepítés) alapnyelve. Megjegyzendő, hogy a telepítés végeztével (vagy éppen aközben) a rendszerünket le kell "magyarítanunk", hiszen a nyelvi fájlok, nyelvi csomagok nincsenek alapértelmezetten rajta a lemezen, azokat sok egyéb frissítéssel együtt az internetről szedi le. Ha a nyelv kiválasztásával megvagyunk, jöhet a következő lépés.
A telepítő ellenőrizni fogja, hogy "a legjobb eredmények érdekében" biztosítottunk-e bizonyos kritériumokat. Ez 3 dolgot takar: a merevlemezünk tárolókapacitását; a számítógép csatlakozik-e az elektromos hálózatra; a számítógép csatlakozik-e az internetre. Ezek közül az első a legfontosabb, annak mindenképp teljesülnie kell! A számítógépet notebook esetén érdemes a biztonság kedvéért rákötnünk az elektromos hálózatra, nehogy lemerüljön telepítés közben. Ha a számítógépünk csatlakozik az internetre, akkor telepítés közben frissítéseket tudunk letölteni (pontosabban a telepítő automatikusan letölti a frissítéseket, többek között a nyelvi csomagokat is). Ezt ajánlott bepipálnunk! És ajánlott még bepipálnunk a harmadik féltől származó szoftverek telepítésének lehetőségét is, mert vannak bizonyos technológiák, bővítmények, kiegészítések, amelyeket az Ubuntu készítői nem bocsátanak azonnal rendelkezésünkre. Ha ezekkel megvagyunk, mehetünk tovább.
Ki kell választanunk a telepítés típusát. Nagyon sokan itt szokták elrontani. Legtöbb esetben itt is 3 lehetőséggel találkozhatunk. Az első lehetőségünk az, hogy a telepítő észleli, hogy egy másik operációs rendszer is van a számítógépen, így annak helyét akarja elfoglalni. Ez a fajta telepítéstípus törölni fog minden adatot a merevlemezünkről. A második lehetőség, hogy a telepítő felhasználja az egész lemezt. A harmadik lehetőség "valami más". Itt kézzel particionálhatunk. Én az utolsó lehetőséget szoktam javasolni, és jelen írásomban is erre fogok kitérni, hiszen erre érdemes. Ha van már operációs rendszer telepítve a gépünkre, például egy Windows 7, nem akadály, hiszen ez mellé is telepíthetjük az Ubuntut! Csupán annyit kell csinálnunk, hogy a Windows C: meghajtóját (és esetlegesen az NTFS-re formázott adatpartíciónak létrehozott, a Windows-ban legtöbbször D: meghajtónak becézett partíciót) békén hagyjuk, ez nagyon fontos! A szabad, fel nem használt területet (vagy törölni kívánt partíciókat) igénybe vesszük. Ha az adatpartíciót nélkülözzük, akkor kijelenthető, hogy nagyjából 20 GB hely bőven elegendő a Linuxnak, de én a biztonság kedvéért kb. 60 GB-t szoktam javasolni a rendszernek, 80-nál többet pedig felesleges a Linuxnak "adományoznunk". És erről fogok most beszélni. Itt jönnek elő az ún. "csatolási pontok", amelyek az eddigi Windows-júzereknek ismeretlen fogalmak (vagy fogalom) lehet(nek). Nem fogok valamennyi csatolási pontról beszélni, még csak a csatolási pontokról úgy általánosságban sem fogok sokat beszélni, egyelőre csak a hétköznapi felhasználó igényeinek kielégítését célzó megoldással ismertetem a Tisztelt Olvasót. A csatolási pont lényege röviden az, hogy különböző partíciókat tudunk a rendszer alá csatolni olyan módon, hogy ez használat közben nem lesz észrevehető, hiszen egy-egy partíciót külön-külön könyvtárakba való belépés után érünk el, és így az egész "egybefolyik", magyarán itt nincsenek külön-külön betűjellel ellátott meghajtók, hanem minden egybe van. Az alaprendszer csatolási pontjának mindenképpen a "/" jelzővel ellátott csatolási pontot kell majd megadnunk. Ehhez létre kell hoznunk egy partíciót, legyen ez mondjuk 60 GB, amit ext4-es naplózó fájlrendszer jellemezzen (a Windows, mint már korábban említettem, NTFS fájlrendszert használ)! Ezt jelöljük ki formázásra is, ami azt fogja jelenteni, hogy ext4-es fájlrendszerrel formázott partíciót fogunk kapni. Ezek után hozzunk létre egy ún. SWAP partíciót, itt a "Használat"-on belül válasszuk ki a CSEREHELY-et. Ezt nem kell formáznunk, nem is tudjuk, és csatolási pontot sem kell megadnunk. A SWAP partíciónk mérete legyen a memória duplája, és az sem baj, ha felfelé kerekítünk (pl. 2 GB RAM esetében 4100 MB-os SWAP partíciót kell létrehoznunk). Ez a Windows-os lapozófájlnak az "alternatívája". Erre legfőképpen akkor lesz szükségünk, amikor hibernáljuk a számítógépet. VISZONT! A dokumentumainkat, képeinket stb. valahol tárolnunk is kell, ami értelemszerűen lehet az alaprendszer partíciója is (Windows-ban a Felhasználók könyvtára tartalmazza a személyes fájljainkat). Linux alatt a gyökérkönyvtárban ("/" csatolási pont) található "home" mappa fogja tartalmazni a fájljainkat. És itt értjük meg a csatolás lényegét. Ha szeretnénk, hozzunk létre egy kifejezetten Linuxnak szánt, nagyméretű adatpartíciót. Ennek mérete annyi legyen, amennyit a felhasználó szánni kíván neki, jelen esetünkben ez legyen mondjuk 120 GB! Hozzuk létre a partíciót, szintén ext4-esre formázva, azonban a csatolási pontnak a "/home"-ot válasszuk! Ez azt fogja jelenteni, hogy a gyökérkönyvtárban majd a "home" mappába belépve valójában már ezt a most létrehozott partíciót fogjuk igénybe venni. Ugye, milyen érdekes? Sokkal egyszerűbb, mint Windows alatt meghajtók betűjeleivel bíbelődni. Minden egybe van, mégis külön partíción. Ha nem szeretnénk külön partíciót létrehozni a "home"-nak, akkor természetesen nem kötelező, viszont így a "/"-en tárolódik minden adatunk, ami újratelepítés esetén elvész. De ha rendelkezünk "home"-mal, akkor újratelepítés esetén minden beállításunk, minden fájlunk, minden adatunk megmarad, hiszen újratelepítés során szintén az új rendszerünk gyökérkönyvtárának "home" könyvtára alá csatoljuk a mindenkori "home" partíciónkat. Bonyolultnak és hosszúnak tűnhet ez első nekifutásra, pedig egyáltalán nem az! A Windows-ban ilyen lehetőség nincs. Amit itt fontos megemlítenem, az a rendszerbetöltő. A rendszerbetöltőnek MINDIG arra a WINCHESTER-RE (tehát NEM partícióra) kell kerülnie, amelyre az operációs rendszerünket telepítjük (lehet másikra is, de arra inkább most ne térjünk ki)! Ez a legbiztonságosabb módja annak, hogy a feltelepített rendszerünk sikeresen el is induljon. Ha a partíciók és a különféle csatolási pontok beállításával megvagyunk, megint mehetünk tovább.
Az elkövetkezendő pontokban nem lesz túl sok tennivalónk, hiszen szinte már minden adja magát. Meg kell adnunk a tartózkodási helyünket, a billentyűzetkiosztást, a nevünket, cégünk nevét, jelszavunkat, stb. Ha lehetséges, nyugodtan titkosítsuk a saját mappánkat, ne féljünk tőle. Ezt annál a pontnál tudjuk megtenni, ahol a jelszavunkat is megadjuk. Szintén ennél a pontnál az automata beléptetés lehetőségének választása nem ajánlott!
Telepítés közben rövid bemutatóval kedveskednek nekünk a készítők, amely lefutásának végeztével a számítógépünket újra kell indítanunk. Egy vadonatúj rendszer fog várni minket. Jó szórakozást, kellemes "linuxozást", remélem, segíthettem! A következő bejegyzésben folytatom, leírom a kezdeti tapasztalataimat, elkezdek megoldásokkal előhozakodni bizonyos problémákat érintően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése